VERS-EXPRESSZ 2018

2018.03.09

Tisztelt Hölgyem, Uram!

A Költészet világnapja és a Magyar költészet napja alkalmából közlekedési versíró pályázatot hirdetünk, immáron II. alkalommal.


A beküldött versekből az 5 tagú zsűri kiválasztotta azt az 5 pályaművet, melyekről önök szavazhatnak. A szavazás lezárulta után, az első 3 legtöbb szavazatot kapott pályázó ajándékban részesül. 

A zsűri tagjai a következő személyek voltak: Balogh Piroska, Morvai Hédi, Nagy Edit, Nehéz György, Urbán Richárd


A beküldött pályaművekre szavazni május 10. és 30 között lehet.


A nyerteseink nyereményét ünnepélyes keretek között fogjuk átadni. A szavazatukat internetes oldalunk segítségével adhatják le. ne feledjék szavazni csak egyszer lehet!

Beérkezett pályaművek:

Kónya Ferenc 

A vasút története

Vas síneken "futtatott"
öreg gépek vége,
átmeneti diesel korszak,
villanymozdony,végre! 

Álló jelző engedélyez
őrült ámokfutást,
a masiniszta jelez,
itt a végállomás. 

A sínek korszakának vége,
"lebegő" vonatok jönnek érted
hogy a csillagokig 
szállítsanak téged. 
Szeged 

 Hídvégi Lajos

Ábel a rengetegben 

(A Csömödéri kisvasút Ábel nevű gőzmozdonyáról)

Csömödér és Lenti között, keményen vágtat a gőzszekér.

A kisvasúti napokon, a nosztalgia is nagyon él.

Muzeális érték, maga az egész táj.

"Ábel a rengetegben," a régi erejével újra jár. 


Gőz, erő, sebesség, még ma is ugyanaz.

De már nem a Hargitán, hanem a Zalában.

Nem baj, ha másmilyen az egész táj.

"Ábel a rengetegben," a régi erejével újra jár. 


Újjáéledt a régi szép hangulat. 

"Ábel a rengetegben," nagyokat fújtat.

Nem fogott rajta, az idő vasfoga.

Újra ott a pályán, a büszke magyar.


Odaát nagyon elszaporodtak, az indulatok.

Most már biztonságban, és főleg újra otthon.

Itt a hozzáállás is egészen más.

"Ábel a rengetegben," vidáman újra jár.


Újjáéledt a régi szép hangulat.

"Ábel a rengetegben," nagyokat fújtat.

Nem fogott rajta, az idő vasfoga.

Újra ott a pályán, a büszke magyar.


Régen elterjedt a jó híre a magyarnak.

Amiből mára, csak egy kis csekély maradt.

Feledésbe ment sok szép érték, melyekért nagy kár.

De az Ábel megőrizte, eredeti formáját. 


Újjáéledt a régi szép hangulat.

"Ábel a rengetegben," nagyokat fújtat.

Nem fogott rajta, az idő vasfoga.

Újra ott a pályán, a büszke magyar.


Vidám lélekkel, a nagy múltra is gondolok.

Újjászületnek így, a régi hagyományok.

Önmagáért beszél, a nosztalgiázás.

"Ábel a rengetegben," ezzel az élen jár.


Újjáéledt a régi szép hangulat.

"Ábel a rengetegben," nagyokat fújtat.

Nem fogott rajta, az idő vasfoga.

Újra ott a pályán, a büszke magyar.

Budapest

Mudrony Lujzi

 Álom, gyermekkor, villamosok 

Álmomban a várost jártam,

nagynak és szépnek találtam.

Úgy repültem, mint a madarak,

akik szabadon magasan szállanak.

Jó érzés volt fentről mindent látni,

itt is, ott is kíváncsian várni,

mi történik ilyen későn este?

Az utcán nem láttam embert,

nem volt egy se!


A villamos lassan sárgán jött csengetve,

utas nélkül igyekezett éjjel a remízbe,

ahol több szerelvény, már rég aludni tért.

Mikor belestem, láttam árválkodott

léte az emberekért, hisz nélkülük

céltalan, mit ér? Nincs szüksége pihenésre,

de óhaját nem veszik észre mégse.

Hogy éjjel is dolgozni akar, szállítani,

majd tovább indulni hamar!


Szolgálni sok ezer embert szüntelen,

mert mint villamos, csak akkor bűntelen,

ha teszi a dolgát. Nem remízben rostokol,

boldogan járhatja a várost, vidáman robotol!

Az álom élethű volt, régmúlt emléke tán,

ahol a Damjanich utca képe nézett vissza rám.

Ott nyaranta szívesen kóboroltam,

a remíz izgatott, kíváncsi gyermek voltam.


Fel is szálltam, pénzem semmi,

de szívesen lógtam rajtuk egy keveset.

Akkor még jegyszedők voltak a villamosokon.

Szerettek, hagytak utazni, mikor feltűntem

s cikáztam itt, ott a peronokon!

Vajon miért izgattak a sárga vonatok,

nem is értem, róluk miért is álmodok?

Talán, mert gyermekéveim idézi

és rajtuk ma is utazhatok!


Ébredezvén az ágyamon felülve,

már távolodik a villamos és a

Damjanich utca képe, sietnem kell,

öltözködöm, munkába rohanok.

Jön egy sárga jármű csilingelve,

futok utána és felkapaszkodok.

Gárdony

Molnár József 

Láncszemek

Most hogy megveregettem saját vállam,
mert a távolban nem vitorlát, egy sínpárból jó nagy
darabot nem láttam, a hiányzó részt megláttam, és a
vas-utat pár órára bezártam, nem ezt akartam, így
döntöttek, nem jöttek a vonatok délig, s talán még
két hét is eltelik, míg észre veszik a jelentést, melyben,
semmi különös, tettem a dolgom, ez az én dolgom, 
figyeljek, jól figyeljek, így aztán mindent látok, 
még azt is, amit nem kell; reggel felébreszt a vekker, 
fejbe vernek az órák, elindulok, még nem tudom, mi az, 
mi vár rám, vár egy nagy mozdony, a kolléga is
rozzant - azóta szívére műtötték (végleg leszállt
a gépről) -, együtt zokogunk, hogy itt fáj, meg ott is,
közben rohan a múlt, el kéne érni vele az expresszt,
és néha jó volna megállni, leülni egy percre

a fűre, hogy is volt anno egykor?, kettőre felébredsz, 
tolják alád a munkát, csöpög a lé is - gyéren, s egyre
többször felidézed, milyen volt fiatalon, amikor
szinte szétszabdaltak, és akkorát rúgtak rajtad, s te
észre sem vetted, pedig a hátadon vitted már akkor is 
a házad, utazó táskádat, mit számított, nem számított, 
esténként futottál - magad elől, vagy a kutyák kergettek,
nem tudod, elfelejtetted, már az emlékek is 
összementek, mint a haragvó zöldek ősszel, s hiába
hallgatsz Vivaldit, Mozartot, Chopint, vagy Beethovent,
a sérelmek, mint kegyetlen tinta, nem oldódnak az istennek
sem!; nyugalom, mosolyogj!, mondják a bölcsek, miközben 
szíved rojtossá izzik, nem baj, nagy a baj, tudod, és mégse,
marad a munka, és jó időben pár percre kifeküdhetsz a napra,
nézve a jéghideg temetőket; ma itt egy szál virág, holnap
ott fekszik az ismerős arc is - idilli képek a halálról, 
mint hűséges ebről, megyünk a télből a lilás-feketébe, 
dermedt sínek közt a hiányzó láncszemeket keresve, 
csodálkozva a nincs min:

hogy a kígyó tekereg, a mozdony
köhög, és csak a rozsda, mi
biztos kézzel fojtja jövőnk. 
Vác

Éberling József 

A mozdonyvezető

Nyikorgó alvázak alatt suhogó kereken száguld az élet,
A mozdonyvezetőt csak bábként látod, de nem érted.
Fékez, gyorsít, megáll,
Neked ez fel sem tűnik, hisz úgyis leszállsz.

Gördülve döccenő ritmus rázza tested,
Ha késik, arra mit mondasz, az nem éppen a legszebb.
Vágányok útjain tovacsattog az élete, hajnal volt e vagy késő este,
Fel sem fogod, a szolgálatot mikor kezdte.

Eszköz ő ki eljuttat téged A-ból a B-ig,
Kötött pályán vezet, ha kell akár a végig.
Élete nem sok, csak egy árva sínpár,
Végállomása messze, lehet csak a sírnál.

Menetrendben szabályzott, táblák által korlátolt,
Ellenőrzött pontokban, él ő egy mozdonyban.
Tonnáinak súlyát egyedül ő érzi,
Miközben az utazó önfeledten a tájat nézi.

Helyetted kockáztat, 
Hol téged nem ér kockázat.
Ködben, hóviharban,
Mögötte mégsem érted, ha baj van.

Néha lassú, néha késik,
Attól a Vezérek a munkájukat ugyanúgy végzik.
Számára az élet nem mindig túlkedvező,
Mert ő csak egy eszköz: A Mozdonyvezető.
Bátaszék

Lakatosné Bökönyi Emese 

Debreceni villamosok

Valamikor réges-régen

ló vasút járt e vidéken.

Fenn tartásuk igen kevés,

a takarmány meg szemes termés.


Telnek, múlnak az évek

villamos kell a népnek.


Tervezünk is saját gyártmányt

amit a Füzesi legyárt.

Fvv lesz a neve,

sokan utazhatnak vele.


Az akkori vezetőség,

nyakukon a felelősség.

Pénzük nincs a vonalakra,

akkor inkább lefaragja.


Az fvv megöregszik, csörög

Csattog, sokat eszik.

Villamos gyár újra éled,

Debrecennek gyárt egy gépet.


Tervezgetünk ide-oda

hat tengelyes lesz a csoda

Forgó vázat kap a drága

az íveket jobban járja.


Elkészül a proto típus,

itt-ott kicsit hiba gyanús.

Javítgatunk ide-oda

sorozat lesz ez a csoda.


Köröket fut Budapesten,

próba képen, egy-két helyen.

Irigykedve figyelgetik

fotóikat készítgetik.


Mikor kész a futás próba,

rakhatjuk is kamionra.

KCSV 6-1s a neve

szállíthatjuk Debrecenbe.


De az idő megint telik

Debrecenünk terjeszkedik.


1 villamos vonal kevés,

Debrecen meg nagyon merész.


Építünk egy kettes két,

szállítunk sok emberkét.

Új vonalra új jármű kell,

építeni nincsen kivel.


Szétnézünk a világban

a napos Itáliában.

Még egy kicsit arrébb megyünk

Spanyoloktól CAF-ot veszünk.


Két vonalunk, két színünk

kéket, sárgát vezetünk.


Régi idő emlékeit

ünnepekkor átélhetik.

Favázas és Fvv

nosztalgia járatként.


Jegyek bérletek

makettek,fényképek.

Múzeumunk gyűjteménye

közlekedés története.


Ki nem hisz a fülének

hihet majd a szemének.

Csodálkozhat erre-arra

ha majd mind ezt meglátja.

Debrecen

Ember István 

Utazás a vonaton


Itt szalad a kis vonat,
Hangos füttyel hívogat,
Hegyre föl, völgybe le,
Elvisz ő majd, messzire.
Ha nem szállsz fel, megbánod,
Nem lesz ő a barátod,
Kifújja az ormányát,
Kormos lesz a szép ruhád.
Szállj csak fel a vonatra,
Elvisz csodás tájakra,
Meglátod a világot,
Teljesülhet minden álmod.
Virágzó rétek, fenyvesek,
Sötét erdők, vad hegyek,
Mesebeli városok,
Csörgedező patakok.
Kicsi őzek, szarvasok,
Fára mászó mókusok,
Madarak és virágok,
A vonatból ezt mind látod.
Csattognak a kerekek,
Estére otthon leszek,
Mindenkinek elmondom,
Mit láttam a vonaton.
Az álommanó közeleg,
Jó éjszakát, gyerekek.
Mohora

Móritz Mátyás 

Villamos-út a reggelbe

Megrázó leírás egy közönséges vilicsekezésről


A Móricz Zsigmond tér, és a Moszkva tér között valahol,

úgy éreztem, hogy a tömeg, már-már elviselhetetlen;

hallgatva hogy a szerelvény, hogyan zizeg és zakatol,

mit mondjak, a szerelmese és a híve nem is lettem.


Kedvem lett volna leszállni, de ültem csak tovább bőszen,

helyemen, ahová magam, a végállomáson dobtam;

egy egykor volt szerelmemre gondoltam én ráérősen,

úgy született meg ez a vers is, igaz, kicsit vontatottan.


Ültem az emlékeimmel, mint egy bánatos kőszobor,

míg kerregett a villamos, szépen, fáradhatatlanul;

hallgatva hogy egy bliccelő, egyre, egyre csak szónokol,

nézve hogy egy lány, mellettem éppen mit, és hogyan tanul.


Egy pláza cicát, ahogyan előkotorja smink szettjét,

hallgatva az ellenőrrel már elmérgesedett vitát;

előkotorva zsebemből a régen őrzött ereklyét,

egykori szerelmem képét, mint egy drága relikviát.


Hogy mi lett vele, hogy hol él, a választ bár csak ha tudnám,

ahogy azt is, hogy miért nem utazom én, inkább buszon;

közben nem egyszer, félrevert a gyenge aortapumpám,

közben a villamos, majdnem kirázta a spirituszom.


Hogy mióta nem láttam, úgy húsz esztendő volt a saccom,

elmerengve egy kis felhőn, egy éppen hogy tovaszállón;

észre sem véve azt a lányt, a megálló melletti placcon,

úgy bámultam ki a semmibe, én a koszos nyílászárón.


Már azt hittem hogy az ideg, egész az agyamra mászik,

számolva hogy a villamos, el velem, hány percet késik;

meghallva hogy valaki éppen ugyanúgy vihorászik,

vagy hogy finomabb legyek, éppen ugyanúgy heherészik.


Szívem rögtön hullámokat, vagy nem is tudom mit vetett,

és a képpel a kezemben, rögtön a mellemhez kaptam;

közvetlen mellettem hallva egy elnézést, és bocsáss meget,

és akkor a lány, mellém ült, a széppé lett pitymallatban.


Elfeledtem a tömeget, a késést, és minden gondot,

el sem méláztam, az ajtó előtt álló hosszú soron;

hogy a gonddal terhelt tömeg, hogyan és miért zsibongott,

és még csak el sem rejtettem a lány elől a vigyorom.


Aki láttam hogy felismerte bennem azt a régi srácot,

aki már akkor is különc volt, verset író, és furcsa;

aki vonzotta csak a bajt, és a balhét, és a pácot,

kinek élete, azóta is egy merő hercehurca.


Aki már akkor is, verset írt a lánynak, és a holdnak,

aki, ha belegondol, nem is írt azóta se másnak;

akit nem egy osztálytársa mondott akkor tökfilkónak,

akit nem egy lány mondott már, akkor is csak félnótásnak.


Fejemhez ha jól emlékszem, szitkokat csak Ő nem vágott,

de hogy megszólítsam, nem volt bennem erő, és ötlet;

pedig tudtam hogy többet lát bennem, mint csak egy pupákot,

hiába is játszottam meg sokszor a tökkelütöttet.


Már akkor is csak maradtam, elhessegetve hogy menjek,

és az önbizalmam azóta, bizony nem keveset kopott;

de most nem akartam tűnni, a hatoson eszetlennek,

mint aki teljesen hülye, mint aki tényleg ügyefogyott.


Ragozhatnám még e mesét, versszakokon át, e helyütt,

de ígérem a lényegre térek, és ha lehet máris;

hogy ez a lány bizony, kézen fogta ezt a hígvelejűt,

mintha mindez nem is lenne, meglepő és abnormális.


Nevetett ahogy a földre hulló képe után kaptam,

akkor úgy éreztem, vele kell élnem, vele kell halnom;

hogy vele lehetek teljes, és kevésbé normálatlan,

úgy vágtunk végül ketten át akkor a népsokadalmon.


Mindez nem is tudom mikor történt, talán tavaly nyáron,

de tudom hogy azóta is áldom, azt a hosszú utat;

hogy nem a buszt választottam, elkerülve nyelves smárom,

mikor boldognak éreztem magam, és újra pelyhes állúnak.

Budapest

Dudás Zsolt 

Múltbéli s(z)ínfolt 

(A pécsi villamosok emlékére) 

Belvárosban bandukolva,
Észrevettem a sínpárt gyorsan,
De nem hosszan nyúl el, 
Hanem rövid kis emlék ez. 

Mutatja az egykor dicső múltat,
Járt egykor Pécsett is sárga fogat,
Szép kis sárga színfolt vágott át, 
Az utcák és terek szép honán. 

Keresztül az akkori Kossuthon, 
Egész végig ki a Búza tér felé,
Egy kanyar s már vágtat az úton,
S emberek kapaszkodnak fel épp. 

Szinte látom s hallom csikorgását,
ahogy a nagyállomástól döcög fölfelé,
S úriemberek, doktorok ülnek a fapadján,
Asszonyok, gyermekek tekintnek messze elé. 

S a vetélytárs is jön a Széchenyi téren,
Egy városi Ikarus busz áll elé éppen, 
Csilingel, hogy adjon helyet tovaszállni, 
Mert fut az idő és a rezimben kell váltani. 

 Látva a buszt egy utas megszólal nyomban:

"Na Lajoskám, ezeké' már a holnap!"

Hallva ezt egy kisfiú így kérdi anyját:
"Ugye nem tűnnek el a villamoskák?"

S alig néhány évre rá pedig, 
Bejöttek az öregnek szavai,
A kis sárga villamosok napjai, 
Elfogytak sorra mind. 

Pedig ma milyen szép lenne döcögni, 
Kissé hajdani Naplót olvasni,
Csodálni a nyugalmat s a tájat, 
Amiben a kis színfolt tette jobbá
a világot. 


Már fél tíz és a harang is szól már, 
Itt az ideje menni, a sok diák vár.
Még egy gondolat gyorsan, 
Ki kell hozni és tanítani őket róla. 

Ha éltet az Isten megígérem, 
Hogy mesélek nekik erről bőven. 
Ahogy ballagok felfelé a Hunyadin, 
A képzeletem kissé sziporkázik.
S újra látom mint nagyapám egykor, 
A kis sárga, múltbéli s(z)ínfoltot.  
Pécs

Dézsi Viktor 

A mozdony szelleme (Egy vasutas tollából)

Hogy ki is ő valójában,azt senki sem tudja.Talán egy angyal,vagy tündér,aki elkísér téged egy egész gyermekkoron át?Talán csak egy álom,ami életed végéig a nyomodban jár?


Bevallom,nem tudom ki ő,de sokat köszönetek neki,hiszen ő végig velem volt,támaszt nyújtott a nehéz pillanatokban és erőt adott az álmaim megvalósításához.


Ő az,aki halkan a fülembe súgta gyermekkoromban,miért is jöttem-e világra.Mindenki tudja,hogy senki sem létezik csak úgy hiába.Minden embernek vannak teendői ezen a világon,mindenki él valakiért vagy valamiért.


Akkor,amikor találkoztam vele,s megszállt ő,a mozdony szelleme,tudtam,hogy mi az álmom,éreztem,mit kell tennem.Megnyílt előttem egy kapu,s igen,eldöntöttem,hogy vasutas leszek.


Attól a pillanattól kezdve szemem a pályán volt,egy rövid időre sem vehettem le tekintetemet róla.A váltók nem mindig tereltek egyenesen,sok-sok kitérő volt,de hiába volt néha-néha egy-egy terelés,a végállomás ugyanaz maradt.

Az élet vágányán rengeteg lassújel van,sok hamis foglaltság,sok zavar jön veled szembe,de ha van egy célod,csakis arra koncentrálj,a szemed a pályáról ne vedd le.

Ezt tanította meg velem tehát ő,aki nem más,mint a mozdony szelleme.
Kunszentmárton

Horváth Ferenc 

Füzitőfelső kijáratai


Itt állok a felüljárón

Jó tíz perce fenn vagyok

Vörös minden kijárati

Én meg közben szétfagyok


Fogásra várok éppen most

De az 5 kijárat mind vörös

Messzebb, szőnyi Dunaparton

sárgulnak a térközök


Ide-oda sétálgatok

De nincs vasútforgalom

Várom a Lővért s az S10-est

Miközben ezt megírom


Végül aztán zöld az első!

Lővér Vectronnal áthalad

Befut végül az S10-es

De a Flirt még ottmarad


Teherrel dübörög át egy

Gigant-MMV páros

E nem mindennapi fogás után

Nagy diadalt kiáltok!

 Szombathely