A Költészet világnapja és a Magyar költészet napja alkalmából vasutas versíró pályázatot hirdetünk, immáron IV. alkalommal. 

A zsűri meghozta döntését. A beküldött versek közül kiválasztottuk azt az 5 személyt, melyekre az önök szavazatát vártuk, hogy megtudhassuk kik legyenek az idei év I., II. és III. helyezettje. 

A zsűri tagjai nem kis munkával, de meghozták a 2020. évi verspályázat zsűri különdíjasát. Ez évi zsűri nyertese Dudás Zsolt  A csillagos sólyom szárnyalása című versével. Gratulálunk a zsűri díj nyertesének.

Önök pedig szavazataik alapján eldöntötték, hogy a 2020. évi VERS-EXPRESSZ pályázaton kik legyenek az I., II. és III. helyezettjeink, és a közönségdíjasunk.  

Nyerteseink:

Az önök által beküldött 499 szavazat alapján :

I. helyezett: 198 szavazattal Molnár József

II. helyezett: 149 szavazattal Mudrony Alojzia ( Galambos Sándorné)

III. helyezett: 88 szavazattal Walter István

Az önök által beküldött 509 szavazat alapján:

Közönségdíjasunk: 154 szavazattal Molnár József

Gratulálunk nyerteseinknek, továbbá köszönjük minden versenyzőnk indulását, és szavazóink szavazatát.

Nyerteseink nyereményét díjátadó gála keretében adjuk át.

A 2020. szeptember 24-én 16 órás kezdettel tervezett díjátadó gálánk elmarad. Díjátadó gálánkat későbbi időpontban tartjuk meg.

Türelmüket megértésüket köszönöm.

2020.május 31.

Beérkezett pályaművek:

Dudás Zsolt:

A csillagos sólyom szárnyalása

Már szinte elalszom anyám ölében,
Míg a kicsi balatoni állomáson üldögélek.
Látja rajtam fáradt vagyok, kiszívott a víz.
Szinte suttogva leheli: Itt az ideje menni kicsim! 

S anyám mosolyog: "Hol van az még, babám..."

A csillagos sólyom megjött az esti félhomályba.

A piros mozdony dübörögve megállt az állomáson,
S anyám kezét eleresztve futok, hogy elérjem hamar.
Ő utána kap és megragad, hogy vigyázzak.
"De akarom látni, ahogy elindul
Kanizsára!" - könyörgök, de hiába.

Tudod, ami jár-kel a nagyvilágban."

Csak ennyit mondtak: "... megyünk még holnap!"

De vörös medvék még ma is végig cammognak a déli-parti tájon.

 Talán majd én is kiviszem a fiamat oda,

Pécs

Gazsi Károlyné

Búcsú a kollégáktól

Letettem a lantot 

 Megpihen a húrja! 

 Az a pár évtized mit itt töltöttem 

 Emlékké válik csendben.

Amit itt kaptam,

 Sok jót és rosszat! 

 Rég megemésztettem,

 S megbocsátottam mindent!

De, ... milyen is az ember! 

 Szíve telve szeretettel! 

 S emlékei is csak a jót hozza felszínre!

 Mi ragyogó napsugárba borít be mindent!

Volt mikor sírtam s hullott a könnyem, 

 Volt mikor dühöngtem s törtem össze mindent!

 De, ... nagyon sokszor volt olyan, 

 Mikor boldog volt szívem s nevettem mindenen!

Mikor másnak fogtam kezét s vezettem,

 Mikor mosolyt csaltam arcokra,

 Még akkor is ha halni volt kedvem! 

 És mégis hittem, boldoggá tehettem őket!

De most elhallgat a zene, 

 Csend borul mindenre!

 Szívembe, lelkembe, rejtlek el benneteket, 

 S ott hordlak titeket, még csak élek!

Zéta/Holdanya

Póth Tamás 

Szabad út a végtelenbe. 

Szabad út a végtelenbe.

Járom az utam, peregnek szemem előtt a képek

Talpfák suhannak alattam , villany motorok zenélnek , 

s az utazók pontos érkezést remélnek.

Zúzmarás kopasz fák dermedten néznek ,

 szellemként szelem át a téli szélfútta rétet.

Sötétben villámok harsognak felettem ,

 a horizont panorámát rajzol a sötét felhőkkel.

Közben zajlik az élet a téli fehér tájon , 

előkerült mára meleg hű kabátom.

Tea a termoszban , 

ballra egy őz toppan , 

a mai napomba ismét kalandot loptam

.Hidakon át , lejtőkön , dombokon.

Robogva sebesen alföldi homokon.

Érkezvén pestre , átkélvén budára , 

hazatérek végre, csak halkan dudálva.

Kel a család "madárlátta" a táskában,

Megpihenek lassan szeretteim karjában.

Aludni gyorsan , vissza a való világba , 

hogy ismét útra kelhessek egy vasparipával. 

  Kurdról  

Walter István 

Kocsirendező 

Sárga sisakját hátratolja

homlokáról, hogy egy széles,

megszokott, higgadt mozdulattal

letörölje a verejtéket.

Máris guggol a sínszál mellé,

egyik kezével kapaszkodva,

az ütközők alatt ügyesen

bújik keresztül, meghajolva.

A "vaskalitka" belsejében

gyakorlott, fürge, biztos kézzel

tonnákat húzó vasbilincset

akaszt össze vagy kapcsol széjjel

Ez így megy egy nap számtalanszor.

Hőségben ma, holnap esőben,

Nappal, sötétben, ködös őszön,

és télen is, fagyos időben.

Egy fontos láncszem, amit végez.

Egy kis csavar a gépezetben,

Mégsem hiányozhat belőle.

Munkájához kell teljes ember.

Ezer veszély leselkedik rá

De arcán nem látszik félelem

Hogy benn mit érez nem tudhatom,

S kérdezni tőle szégyellem.

De szinte látom, amint reggel,

ha szolgálatba hív az óra,

párjától halkan búcsúzik el

s alvó kisfiát megcsókolja!

  Győr

Lakatosné Bökönyi Emese

Pálya munkás

Ami a villamos vezetőnek két sin szál

min a villamos eljár.

A pályamesternek nagy munka

a fejét gondolkodásra fogja.

Pálya munka igen nehéz

hála érte nagyon kevés

Más alszik ők dolgoznak

biztonságot fenn tartanak.

Időjárás hideg meleg

sin törést meg hegesztheted

Kapcsolószerek csavarok aljak

mik fából vagy vasbetonból vannak

Kispanel vagy nagypanel

a vágányzatot burkolni kell

Így a gumikerekes is járja

villamos vezető bánatára.

Debrecen

Hídvégi Lajos

424-es

Láttam rengeteg vasútállomásnál.

A Bivaly húzta gyorsvonatját.

És hatalmas sebességgel.

Robogott az állomáson át.

Az állomáson rengeteg vasutas volt.

Tárcsa néhány kézben, de szólni egyik se szólt.

A jobb kezek, a fejekhez emelkedtek.

Az állomásokon úgy van néhanap, 

Ha egy gőzmozdony átrohan,

Egy szerelvény, gyors- vagy tehervonattal,

A látvány mindenkit elragad.

A gőzös pedig, fut, rohan.

A hangos szól, hogy VIGYÁZAT!!!

Az idő vasfoga, neki sose árt.

A büszke Magyar, most is ott van a pályán.

A régi erejével, most is bátran dominál.

A délceg Bivaly, őrzi színvonalát.

A gőzmozdonyok csúcsa, még most is jó erős.

Érdeklődést kelt ott, ahol elsöpör.

Magával viszi bárhová, a nagy múltat.

Minden erejét beleadva, rugaszkodván vala.

Szuszog fújtat, az erős bivaly.

Itt van erő, ami soha el nem múlik.

Az állomásokon úgy van néhanap,

Ha egy gőzmozdony átrohan.

Egy szerelvény gyors- vagy tehervonattal.

A látvány mindenkit elragad.

A gőzös pedig fut, rohan.

A hangos szól, hogy VIGYÁZAT!!!

Az idő vasfoga, neki sose árt.

A büszke Magyar, most is ott van a pályán.

A régi erejével, most is bátran dominál.

A délceg Bivaly, őrzi színvonalát.

Budapest

Szlanicska József 

A masiniszta élete

Benn meleg van, künn háborog,

Sötétéjben vonat robog;

Úgy dübörög, zúg, zakatol,

Rút viharral büszkén dacol .. .

Szól a mozdony vezetője,

Míg ráfigyel a fűtője:

"Nehéz lesz az utunk, fiam,

Végállomás, hej, messze van!"

Felelősség terhe nyomja,

Önmagára semmi gondja ...

(Süvölt észak fagyos szele,

A lélek is remeg bele)

Dacolva néz az időre,

Mert a jelszó: Csak előre!

Bent a kocsik belsejében

Puha pamlag lágy ölében

Szundikálnak az utasok,

Hosszú az út, az óra sok.

Ki közűlök ébren vagyon,

Zúgolódik igen nagyon:

"Szörnyű idő!... Rút fergeteg !. ..

Hül a kupé . .. Máris hideg!

Mért nem fűt a masiniszta ?

Tán elaludt, az ebadta?!"

Szegény, szegény masinisztát

Szidják, mint a világ rosszát.

Pedig annak melege van!

Hej, biz' arra száz oka van .. .

"Rakd a tűzet, Lajos fiam,

Végállomás még messze van,

Nehéz az út, gátol a szél,

S minden percben érhet veszély."

Kihajol az éjszakába,

Havas eső szembe vágja;

összecsapzik a bajusza,

Arca kormos, haja kusza;

Verejték ül homlokára,

Bár a hideg lelkét járja.

Meg is borzong kis időre,

De a jelszó: Csak előre!

Benn meleg van, künn- háborog,

Sötét éjben vonat robog ...

Valahol az éjszakában

Kis szobában mécsvilág van;

Két kis gyermek alszik szépen

Angyaloknak az ölében.

Imádsággal zárult szemük,

"Jó Istenkém, szépen kérünk,

Jó apuskát tartsd meg nékünk!"

Anyjok sóhajt, könnyet töröl:

"Ki mindnyájunkra őrdököl,

Gondviselő jó Istenünk,

Őrizd meg őt, tartsd meg nekünk;

Vezesse öt védő kezed

S minden veszélytől mentse meg !

Szívből fakad sóhajtásuk,

Égbe száll az imádságuk,

S fönt a mennyben meghallgatják,

Megőrzik a masinisztát. 

Budapest

Móritz Mátyás

Vonaton, őszi reggel

Édesanyámnak

a tömegen magam végül

valahogy átverekedtem

remélve hogy a neked szánt

ajándékaim szét nem törtek

a késő ősz egy fecskével

szállt el akkor épp felettem

remélve felismersz ha az

út végén majd üdvözöllek

hogy átbeszéljük a véget

az életet a kezdetet

amióta magam árván

sokszor még mindig emésztem

a vonat és a föld végül

alattam csak megreszketett

elhúzva a függönyöket

a távolba hosszan néztem

a szívemhez kapva akár

egy gyógyíthatatlan szent beteg

hol a nyakam nyújtóztatva

vagy épp a fejem leszelve

aki neked hogy ha kell egy

egész életet szentelek

nem is tudva még hogy melyik

állomáson leszel te

a neked írt vallomásom

a belső zsebembe gyűrtem

abban a nem titkolt vágyban

és a nem titkolt reményben

hogy te semmit sem változtál

amióta megőszültem

de mégis tükörként nézed

majd az arcod az enyémben

arcomra a kalapommal

együtt húztam a közönyöm

elszenderegve és sírva

magam szégyenlősen kicsit

eltervezve hogy neked majd

ezerszer is megköszönöm

amit nem is lehet közben

a szívemben a szél visít

remélve hogy a szavam majd

érthető lesz és hallható

hogy idegenül tőlem majd

vissza senki nem riad

úgy nézve rám mint aki egy

idegen csillagról való

hogy megtartsalak karomban

mint ez egyetlen fiad

közben a vonat átsiklott

az álmos ködös hajnalon

a csak oda szóló jegyem

idegesen úgy kerestem

szép csokorba fűzve minden

egyes neked szánt sóhajom

remélve a szívem addig

el nem hervad a kezemben

elmondva hogy az életem

sokszor elviselhetetlen

elképzelve milyen lesz majd

téged elsőként üdvözölnöm

a jegyemet emlékül a

neked írt vers mellé tettem

az itt hagyott ruháiddal

teletömve a bőröndöm

úgy kalapált közben szívem

egyre és csak egyre jobban

tudva hogy az utazásom

lényege maga a cél lesz

nem látva sok állomáson

fel újra úgy sóhajtottam

remélve hogy megbocsátasz

és remélve hogy megértesz

közben egyre idegesebb

egyre nyugtalanabb lettem

mint akinek az arcából

az út alatt eltűnt a szín

magamon az ünneplőmet

sietve úgy rendezgettem

úgy feszültek szét a haragtól

végül már az arcizmaim

idegesen föl le járva

mint a butaság koronája

mert ki látott még ekkora

idiótát és bolondot

ki persze hogy nem talál rá

az édesanyja nyomára

kinek a jegyét vizsgálva

a kalauz annyit mondott

hogy tovább e járattal ön

kedves uram nem is jöhet

hogy a mosolyom is végleg

lehervadjon az én számon

egy kietlen állomáson

vakarva az üstökömet

mint akit megszállt valami

valótlan és lázas álom

a hozzád tartó utam nem

is gondoltam igaznak

akit végül a kalauz

nevetve e állomásra kitett

nem mondva többet csak hogy még

találkozunk mi vigasznak

egy gúnymosollyal csillapítva

le lázongó érzéseimet

közben fejem fölött feltűnt

az alkonyati fátyol

a sínek közé lehajtott

és bús fejjel én úgy léptem

kinek jöttére hiába

is készülsz hiába is vágyol

úgy indultam én vissza a

bánatom nehéz miseköntösében

úgy szívtam a cigarettám

és szürcsöltem hozzá borom

mint aki fölött az őszi

csillagok is meg-megállnak

nem tudva hogy az arcodat

meg vajon mikor csókolom

hogy meddig takarnak még el

előlem a fellegárnyak

szemembe míg rád gondoltam

ezerszer is a könny szökött

a sínek mellett baktatva

homlokomra húzott kalappal

egy vonat sípszavát hallva

az őszi gyászfüggönyök mögött

szerelvényei mögött az

örök és az alkonytalan nappal

Budapest

Mudrony Alojzia (Galambos Sándorné) 

Erdei vasúton 

A Dunakanyar szépsége mindig megragadott.
Egy kirándulás emléke az eszembe jutott
Papa, Mama, gyerekek Kismaroson jártunk,
Ott egy meseszerű kis vasutat láttunk.

Apa menjünk, menjük, üljünk kis vonatra,
Apjukat, mind kettő, húzta, nyúzta vonta.
Hová megy a vonat, a meseországba?
Légyszi menjünk gyorsan, kérlelte a lánya.

Mi a szülők csak egymásra néztünk,
Egymáshoz igazítottuk szó nélkül a léptünk,
Lányunkat, fiunkat vittük kézen fogva,
Gyorsan fel is szálltunk, a csodás kis vonatra.

Kupéban a vaskályhát a kalauz szénnel rakta,
A gyerekek bámulták, hát ez milyen kályha?
A bácsi megkérdezte: na, rakni ki próbálja?
Ugrott mind a kettő s tettek a kályhára.

A szemük csillogott, élvezték a dolgot,
Közben a kisvasút tovább robogott.
Kitt-katt zakatolt s füstölt a vaskályha,
A szénszag terjedt rajta, de senki sem bánta!

Élveztük a robogást, ők is mind a ketten,
A vonat nagyot fütyült, száguldott a völgyben.
A Morgó patak mellett vitt végig az útja.
Az országnak ez volt a legrégibb erdei vasútja.

Széles jókedvünkben, dalra kerekedtünk,
Olyan utazás volt, melyet nem felejtünk,
Ha arra járok, ma is látom, hogy megy kisvonat.
Ez már modern, de a régi örök emlék marad!

Molnár József

Önarckép

- Egy mozdonyvezető monológja

Önarckép.
Nem vonzó, de ez van.

Begyógyszerezve, feldagadt képpel,

talán találok orvost, aki kigyógyít magamból.

Egy versben beszámolok róla.

Ja, úgyis a hónap végén kéne leadni írást
pár pályázatra,

ajj, mennyi gond egy félreharapásos
fogágy gyulladáshoz képest!

Azért csak nem vesztem el a fejem.
A fogorvos mondja, elkéstem.
A szeretőm mondja, lépjek le,
bár nincs szeretőm, tényleg.
A vasút mondja, fertőtlenítsek,
nagyra tátom a szám,
benne egy mozdony elférjen!
Kaptam egy liter pálinkát is,
a gyógyszerek mellé ez dukál,
már részeg vagyok régen,
és a gyógyszer is nevettet,

bár ki tudja?
Lehet, hogy temetnek,
pattogok faltól-falig,
mint egy büdös bogár,
meghülyültem,
és jól megfizetek annak,
aki megtalálja az okát,
mi bánt?
Kilépek az ajtón,
semmi engedélyem sincsen,
kezeim gyémántja az ajtókilincsen.

Az utcák kihaltak,
én vagyok az utolsó ember?
Már józanodok,
messze még a reggel;
és az egy főre eső becsületes megtaláló,

a valószínűség számítás szerint is nulla.
Ja, már elfelejtetted,
az előbb azt írtam,
hogy majdnem elvesztettem a fejem,

s most a hónom alá csapott fejjel kimerészkedem:
a nyílt utcán járok,
sehol egy sírásó,
sehol egy átok?

közben olajat kereső gépjárművek közé szorulva,

az sem baj, ha Hamletnek néznek,
ki hasbeszélőként járja a világot,
amelyben az önkéntes karanténba hívnak,
na, ne nézz már bolondnak!
Ez Európa,
s nem a halpiac!
Mi vagy te, hívő ember?
És elhiszed, hogy minden ugyanúgy folytatódik,
mint azelőtt, és a tejjel-vajjal folyó Kánaán,
csak neked nyújtja poharát!
... Ha eljő!

S nem helyette, majd jön a filmszakadás,
amelyben a serpenyőre tétettünk, s a mérleg,
a megnövekedett versenysúlyon túl, kristálytisztán,
megmutatja, mennyit nyom a lélek.
A mozdony súlya nélkül.
Kint már egyre jobban kékül,
de legbelül?...
Tetteink tükrében minden elhanyagolható,
ahogy semmi sem.
"Gépünkből űrjárművet kreáljunk!" hallom
a menetrendszerű hangot, egy gondolatátvitellel
működő testet, ez olyan, mint a mesében,
"ott legyek, ahol akarok!",
és ha már a Mindent is tönkre tettük,
s nemcsak itt a Földön,
legyen sín az Mennyországba,
hogy elmenekülhessünk vírusaink elől.
(Kérdés: kit vagy mit viszünk magunkkal?)